október 19, 2021

Polákia Magazin

Független Lengyel-Magyar Kulturális Magazin

Ez az Omega már nem az az Omega

4 min read

„Harminc éves koromra a szégyent bizony fenékig ittam” (Villon)

Számomra Francois Villon műve ugrik be elsőre. A forduló ponthoz érkezett ember gondolatai életéről, és az elmúlásról. Kettőt is alkotott, míg a közelinek vélt végre várt. Az előzetes beharangozó alapján valami ilyesmit vártam az Omega új albumától, mely a kiadó szerint a 17., de ha az elősző „Volt egyszer egy vadkelet” címűt is ide számoljuk legalább a 18.

Az utóbbi évtizedekben folyamatosan csodáltam őket, hiszen a banda történetének második félideje, mely az 1994-es vérfrissítéssel egybekötött visszatéréssel kezdődött huszonöt év folyamatos menetelés, majd az azt követő hallgatás hét szűk esztendeje után, és azóta újabb negyed századot töltöttek aktívan a rock nem éppen sima útján. Nyugodtan élhettek volna az addigi életművükből, ezzel szemben folyamatosan alkotnak, s állnak elő újabb produkciókkal, melyek színvonala minden új kiadványon folyamatosan felülmúlja a sorban előzőt. A fejlődés kulcsa, hogy bár már jóval korábban is neves zenészek működtek közre alkalmanként lemezen vagy koncerten, most állandó tagként Szekeres Tamás, csatlakozott a zenekarhoz, aki mind gitárosként, mind zeneszerzőként a műfaj egyik legnagyobb alakja.

Ezek után fogtam bele a Testamentum lemezbe.

Nemzetközi színvonal

Az köztudott volt róluk mindig, hogy figyelemmel követik a nemzetközi divatirányzatokat, viszont sosem másoltak szolgaian, mindig „omegásra” igazították a hangzást. Most mintha kicsit fordítva történt volna, az Omega hangzása lett nemzetközibb annak minden előnyével és hátrányával egyetemben. Totális rock, ahogy egy interjúban fogalmaztak, melynek meghatározó zenekarai a hagyományokkal ellentétben nem a garázsokban, sokkal inkább a zeneakadémiák termeiben alakultak, s a lobogó hajkorona alól klasszikus zenei tudás tör elő, ha belecsapnak.

Nem hangtapéta

Már címében sem könnyed esti szórakozásnak ígérkezett a lemez. A borító meglehetősen szűkszavú a közreműködő zenészeket illetően, ami az utóbbi egy év körülményeinek ismeretében még izgalmasabbá tette, hogy pontosan nem tudni, kik is alkották az albumon a formációt.

Elöljáróban annyit, hogy nem az a fajta muzsika, amit az ember hangtapétaként hallgat mondjuk spagetti főzés közben. El kell mélyedni benne, és csak többszöri hallgatás után tárulkozik ki igazán. Valódi mestermű, a művész kreativitásának és a mesteriparos pontos, lelkiismeretes munkájának tökéletes ötvözete, mely sokkal inkább a gondolatok összegzése, semmint a zenéé. Hatvanöt perc izgalmas feszültség, mely nem engedi, hogy a hallgató figyelme lankadjon. Drámai hangzatok váltakozna briliáns futamokkal, melyek már messze túlmutatnak a rock zene keretein, a nem csupán a hangzásban, hanem a zene felépítésében a klasszikusok irányába fordulnak. Néhány régebbi dal átirata is szerepel az anyagban – a tizennyolcból hat – az újak mellett, azok az új hangzásban teljesen feloldódnak építőkövekként erősítve az anyagot, melynek szövegvilága bár csöppet sem vidám, de mégis egyfajta reményt sugároz, hogy az eddigiek nem voltak hiába valók, annak ellenére hogy örömhír helyett sokkal inkább a Jelenések Könyvére emlékeztet. Amit annak idején úgy jellemeztek, kicsit mesés, kicsit misztikus, de nem igazán szól semmiről, most nyerte el értelmét. A szélesebb közönségnek visszamenőleg is világossá válhat, az Égben lebegők csarnoka, a Metamorfózis, vagy a Varázslatos fehér kő.

Ami hiányzik

Bátran állíthatom, a Testamentum helye világ rock zenéjének élvonalában van. Ami mégis hiányzik nekem az a rock and roll, ami mindig benne volt a bandában. Azok a menetek amik az Omega védjegye voltak. Nem tudom örüljek-e vagy ne, de ez az Omega már nem az az Omega.

Dessewffy

Fotók: Benkő László

1 thought on “Ez az Omega már nem az az Omega

Comments are closed.