október 19, 2021

Polákia Magazin

Független Lengyel-Magyar Kulturális Magazin

Régi újdonság, új régiség

4 min read

Tizenöt év, tizenöt dal egy válogatás lemezen. Röviden ennyivel el lehetne intézni a Hungarica új albumát, mely már a karácsonyi időszakban előrendelhető, s aki él a lehetőséggel, már a fa alá beteheti a december 18-án megjelenő cd-t.

Amikor megkaptam az új anyagot, bevallom kissé kétkedve tettem a lejátszóba annak ellenére, hogy megszoktam tőlük azt a fajta igényességet, amely napjainkban bizony sok produkcióból hiányzik. Újrakevert dalok. Eddigi tapasztalataim alapján, engem ez mindig egy kicsit arra a bizonyos rókára és a bőrére emlékeztet, és ez vonatkozik a világsztárok albumaira is.

A banda új lemeze azonban több ennél. Hangulatában visszarepít a „hőskorba”, és mindezt úgy teszi, hogy az utólagos kozmetikázás nem rontott a hangzáson. Sokkal inkább tűnik egyfajta kiigazításnak, mely az első példányok megjelenése óta várat magára. No, nem azért mert valami eget rengető hiba hallható a felvételeken, sokkal inkább utólag érezhették úgy, hogy más megoldások esetleg szerencsésebbek. Jelen esetben közrejátszhatott az is, hogy a banda a közelmúlt tagcseréit követően közel az eredeti felállásban játszik újra, s még nem volt idő új anyagot írni. Itt jegyezném meg, hogy a dalok jelentős részét most hallottam először, így rám érvénye a mondás, miszerint a csecsemőnek minden vicc új.

Rendkívül jól összeszedett válogatást sikerült összehozni, s ahogy ilyenkor szokás, azért a bevált dalok mellé két új is felkerült a korongra.

Amit mindig is tapasztaltam a Hungaricánál, minden a helyén van az első hangtól az utolsóig. A tömör hangzás rendkívül jól ötvöződik a 80’s évek végének Heavy Metal karcosságával, helyenként a még régebbi gyökerekhez is visszanyúlva. Mentes Norbert annyit elárult, hogy az utómunkák során az ének esetében történt változtatás, a zenei alapokat érintetlenül hagyták.

A lemezt hallgatva arra a következtetésre jutottam, hogy igazi hangzó kordokumentummal találkoztam. Néhány dal címe, témája utal a 2006. körüli Magyarország forrongó légkörére. Érdekes hallani, akkoriban hogy is gondolkodtak erről alkotó művészek és mindezt hogy fogalmazták meg zenéjükben különösen annak a fényében, hogy a mainstream által preferált művészek részéről sem akkor, sem azóta nem reagált senki még három akkord erejéig sem. Tanulságos már csak azért is, mert a rock nem a három perc hírnév műfaja. Egy előadó megfelelő teljesítménnyel akár évtizedekig is a köztudatban maradhat, mint ahogy erre számos példa akad. Persze, idétlenség lenne már most időtlennek kikiáltani, ezt a kérdést majd unokáink döntik el. Mindenesetre úgy tűnik a dalok mondandója napjainkban is aktuális. Pusztai Zoltán költő sorai még jó ideig időszerűen csengenek a gondolataira fogékony hallgatóság körében.

Bátran állíthatom, hogy az album a fajsúlyos zene fajsúlyos mondanivalóval, a maga puritán, mégis pazar előadásmódjának összességével meggyőzőre sikeredett. Mindehhez persze elengedhetetlen volt az összeszokott, egymás gondolatait átérezni tudó zenészek és az őket segítő tehcnikai személyzet munkája. A dalok újrakeverését és az új felvételek készítését Törökbálinton, a „Super Size” stúdióban Scheer “Max” Viktor végezte, kinek nevéhez fűződnek még a Tankcsapda és a Moby Dick munkái is.

S végezetül néhány kolléga, kik közreműködésükkel emelik az album fényét megmutatva, hogy a Hungarica zenéje nem csupán magányos önkifejezés, hanem egy közösség hangja: Papp Szabi, Szendrey “Szasza” Zsolt, Kalapács József, Szekeres András és Barbaró Attila.

Dessewffy