október 19, 2021

Polákia Magazin

Független Lengyel-Magyar Kulturális Magazin

Honvéd vadászok 1.

5 min read

A gyalogság fenegyerekei

Valamikor a hetvenes évek végén történt. Egy aznap frissen bevonult újonc vigyorogva fordult az őrmesterhez, s jó hangosan kérdezte:

– Tessék mondani! Puskát adnak, vagy nekünk kell hozni?

Az őrmester válaszát, aki éppen nem volt humoros kedvében nem jegyezték le, jóindulatát azért mindenképp jelezte. hogy az esetnek pár keresetlen jelzőn kívül nem lett folytatása.

A bevonuló fiatal maga sem tudhatta, hogy kérdésének alig másfél évszázaddal korábban komoly alapja lehetett. Az 1848-49-es szabadságharc idején ugyanis komoly gondot jelentett a frissen felállított alakulatok ellátása fegyverrel, felszereléssel és általában bármivel. Sok esetben a bevonulók maguk vitték otthonról fegyvereket, ezáltal erősen vegyes képet mutatott mind a ruházat, mind a fegyverzet. A kép a honvéd zászlóaljaknál (melyeket egy csomó esetben a császári királyi hadsereg tisztjei vezettek) jóval rendezettebb volt, hiszen a frissen felállított honvédség igyekezett a császári királyi hadsereg példáját követni, annak szabályzatait átültetve felszerelni és kiképezni a legénységet. Ezt a vadászegységeknél, bár a szabályzatok rájuk is vonatkoztak, ezt sosem sikerült maradéktalanul megvalósítani. A vadászok amúgy is minden hadseregben egyfajta zárt körű klubot képeztek. Alkalmazásuk és harcmodoruk szinte semmiben nem emlékeztetett a korszak sorgyalogságára, úgy is fogalmazhatunk, hogy a gyalogság huszárai voltak.

Történetük a XVI. századig nyúlik vissza. I. Miksa német-római császár, magyar király 1597-ben a magyarországi végvárrendszer fenntarthatósága érdekében szabályozta az erdőgazdálkodást. A tüzelő-, és építési, szerszámanyag biztosítása, és a puskapor termelése érdekében elrendelte (puhafa-szén termelés), az erdők „szállalásos”, tarvágás nélküli folyamatos állomány fenntartású művelését és őrzését.

Erre a célra álltak fel a vadász- erdész személyzetek egy-egy végvárban.

Katonai egységként Wallenstein seregében állt fel 1625. körül, „Libjager” (testőr vadász) néven a harmincéves háború idején, ahol az egyenruházat is kezdett már kialakulni.

A XVII. század folyamán az uralkodók környezetében kezdtek megjelenni a testőr vadász egységek. Báthory Zsigmondtól II. Rákóczi Ferencig szinte minden fejedelmünk tartott lövészeket maga mellett. Tevékenységük közé tartozott a szokásos udvari feladatokon kívül, háború idején a felderítés is. Érdemes megjegyezni, hogy az uralkodón és a fővezéren kívül más nem igazán utasíthatta őket. Érdekességként említeném, hogy bár Magyarországon és Erdélyben is tevékenykedtek, a köztudatba Alexadre Dumas révén kerültek mint a „Három testőr.”

A fegyvernem a harmincéves háborútól a francia forradalomig tartó úgynevezett „dinasztikus háborúk” idején nyerte el igazán a helyét Európa hadseregeiben. Az osztrák örökösödési háborúban (1741-1748) Trenck báró pandúrjai már azt a taktikát és harcmodort alkalmazták, ami a vadászokra jellemző volt. Az ellenség felderítése, annak területén kisebb támadások, gerilla akciók végrehajtása. Sajnos, a „legendás” jelző esetükben az indokolatlan agresszióra, kegyetlenkedésekre és rablásokra utalt, ami a kor szigorúan „civilizált” hadviselésével összeegyeztethetetlen volt. A csapatot hamarosan feloszlatták, a báró ellen hadbírósági eljárás indult, még emléküket is igyekeztek kitörölni a császári királyi hadsereg történetéből. A hétéves háború (1757-1763) idején felmerült az örökös tartományok védelmének szükségessége. Ekkor vetődött fel az ötlet olyan egységek felállítására melyek a hegyes terepen könnyebben tudnak mozogni mint a sorgyalog ezredek és az esetlegesen betörő ellenséggel „hazai pályán” eredményesen tudják felvenni a harcot. Az állományt lehetőleg helyiek toborzásával igyekeztek feltölteni, ezzel is növelve a támadókkal szembeni előnyt. Ezeknek az alakulatoknak fegyverzete és felszerelése is eltért a többi gyalogezredétől. Fegyverük a huzagolt csövű puska volt, mely bár lassabban volt tölthető mint a muskéta, találati pontossága jóval meghaladta azét. Ruházatuk szintén jobban alkalmazkodott a terephez, viszonylag könnyben tudtak mozogni hegyes, erdős vidékeken. A sorgyalogsággal ellentétben nem zárt alakzatban nyílt csatamezőn harcoltak, hanem a terep adottságait kihasználva fedezék mögül is tüzeltek, kézitusa esetén akár egy szál szuronnyal vagy puskatussal is helyt tudtak állni egyes harcosként is. Csapataikat megelőzve, az ellenség területén szintén eredményesnek bizonyultak.

Jelentőségüket Bonaparte Napóleon is felismerte. A francia sereg taktikájához tartozott, hogy egy csata kezdetén a laza kötelékben a vonalak elé lopakodó vadászok a huzagolt csövű fegyverek muskétákénál nagyobb hatótávolságát és pontosságát kihasználva kissé „meglazították” az ellenséges vonalakat kilőve lehetőleg minél több tisztet és katonát, ezzel előkészítve a gyalogság csapását. A történethez tartozik, hogy Napóleon mint katona megvetette a vont csövű fegyvereket, a gyalogság kezében egyedül a muskétát tartotta elfogadhatónak. Mint hadvezér azonban az eredményeik miatt nem csupán megtűrte a vadászokat mint szükséges rosszat, hanem tömegesen alkalmazta is őket. Amivel viszont sosem békült meg, az az úgynevezett „szélpuska”, amit szintén szívesen használtak már abban a korban. Hangtalansága miatt alattomos, nemtelen fegyvernek tartotta élete végéig. Ha egy elfogott ellenséges katonánál ilyet találtak, nem tekintették hadifogolynak, gonosztevőként azonnal felakasztották.

Folytatása következik

László Zotán -Dessewffy Zsolt