október 19, 2021

Polákia Magazin

Független Lengyel-Magyar Kulturális Magazin

Lukak Lukasenka ál(la)mában

5 min read

Az elmúlt évtized során egyre több aggodalomra okot adó hír érkezett Belorussziából. Az 1994 óta elnöki székben ülő Aljakszandr Rihoravics Lukasenka, aki országának legnépszerűbb politikusa volt, mára sokkal inkább egyre nehezebben cipelhető koloncot jelent népe számára. A disznóhizlaldák egykori ura vérbeli kolhozvezetőként igyekszik irányítani országát, leszámolva az esetlegesen őt kritizáló, illetve vele szembeforduló erőkkel, azokat vágásra érett jószágnak tekintve.

A veterán politikai elemzők persze most nyugodtan hátradőlhetnének fotelükben a „Mi már megmondtuk akkor!” biztos tudatában, de a dolgok ennél jóval összetettebbek akkor is, ha az események szereplői igencsak kiszámíthatóak. Az egykori Szovjetunió utódállamainak többségében hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a változások. A kommunista párt helyi vezetői, miután rájöttek, nem állhatnak az átalakulás útjába, inkább az élére álltak és magukat a reformok letéteményeseinek feltüntetve építették ki azt a hatalmi rendszert, melyhez képest a cárok uralma szerény liberális demokrácia volt, s Sztálin is csupán irigykedve szemlélhetne. Így foszlott semmivé az az álom, hogy az egykor tűzzel-vassal egybetartott birodalom helyén egy, az ott élő népek akaratából létrejövő államközösség alakulhasson ki. Ehelyett az internacionalistából nacionalistává vedlett despoták uralma következett. Lukasenka tőlük eltérően már a változások idején szembehelyezkedett a reformerekkel, a gazdasági változások lakosságra gyakorolt negatív hatásának kihangsúlyozásával és korrupcióellenességének fokozott hangoztatásával 1994-ben sikeresen nyerte meg a választásokat.

Az elmúlt negyed század politikai küzdelmeinek elemzését mellőzve kell megemlíteni, hogy a hatalmi játék új állomásához érkezett, nevezetesen, amikor egy diktátornak már nem elég saját népe hódolata, saját hatalmát más országokkal is el kívánja ismertetni, annak hiányát pedig esetlegesen büntetni. Lukasenka, miután fény derült arra hogy hatalmát a saját (többszörösen is magára szabott) szabályai szerint sem legitim módon újította meg, s az ellenzéket sem sikerült elhallgattatnia, a módszereit kritizáló szomszédok ellen fordult. A recept egyszerű: ha nem bír ellenfeleivel, keres magának külső ellenséget, az majd mögé állítja a népet. A nemzetközi sikerre más csak azért is égetően szüksége van, mivel miután legfőbb politikai ellenfelét a választási kampány alatt bebörtönöztette, annak felesége indult ellene és független megfigyelők szerint meg is nyerte a választásokat, melyet aztán az erős kozmetika a regnáló elnök győzelmévé varázsolt. Ezt az az is alátámaszthatja, hogy Minszk egyik választási bizottságának a tagjai, ha nem is ereszen, de létrán hagyták el a szavazóhelyiség épületét. Itt jött el az a pont, amikor arcvesztés nélkül már nem élhette túl, hogy már egy „gyenge nő” is népszerűbb szeretett népe körében, keresni kellett egy külső ellenséget, minek szerepére tökéletesen megfelelt Lengyelország, melynek kormánya elkötelezett a demokratikus értékek iránt akkor is, ha néhány esetben elég határozottan képviseli álláspontját a belpolitikában. Olaj volt a tűzre, hogy megkérdőjelezték a választások tisztaságát, ezáltal lukat ütve elnöki tekintélyének amúgy is foszladozó szövetén.

Ennek köszönhetően bosszúja elérte azt a Belarusz területén élő lengyel kisebbséget, mely még emlékeztetheti arra, hogy országa jelentős része egykoron Lengyelország részét képezte, mikor még a fehérorosz államiság még csak fel sem merült. A bosszúhadjárat mértéke hűen tükrözi végrehajtójának “nagyságát”.

Március 25-ei hír szerint letartóztatták a fehéroroszországi lengyel közösség újabb tagját, Andrzej Poczobutot Hrodnában, aki nem csupán újságíró, hanem a Fehéroroszországi Lengyelek Szövetségének aktivistája is. Lukasenka rendőrségének nem ez az első akciója a belorussziai lengyelek ellen. Letartóztatták továbbá a szervezet vezetőjét, Andzelika Boryst, és 15 napi börtönre ítélték. A lengyel miniszterelnöki hivatal vezetője, Michal Dworczyk szerint „Poczobut a lengyelek jogaiért küzdött hosszú évek óta és a Lukasenka-rezsim represszív intézkedéseinek volt ez idő alatt kitéve”. Dworczyk kijelentette: Lengyelország nemzetközi fórumok elé viszi a belarusz intézkedéseket az ottani lengyelek ellen.

A lengyel kormány már pár nappal korábban is azzal vádolta Minszket, hogy üldözi a lengyel kisebbséget és felszólította Lukasenkáékat, hogy álljanak le a lengyelek túszul ejtésével. A lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki pedig arról beszélt, hogy korlátozni kívánja a lengyel-belarusz határon (amely egyben az EU határa is) az áruforgalmat, hogy Fehéroroszország tudatában legyen annak, hogy lesznek következményei a tetteinek.

A lengyel sajtó munkatársainak vegzálása nem új keletű. Februárban két tudósítót állítottak bíróság elé, miután egyenesben közvetítettek a tüntetésekről. Ezek után a lengyel reakciók természetesnek tűnnek. Az, hogy ezt Lukasenka megteheti, arra enged következtetni, hogy a háttéreben jelentős támogatói akadnak. Az, hogy pontosan kik is tartják a veszett kutya módjára tomboló államfő pórázát, csak sejteni lehet.

Fehéroroszország függetlenné válásakor egyedül Lukasenka szavazott a kiválás ellen a „Kommunisták a Demokráciáért” frakció képviselőjeként. Külpolitikája arra enged utalni, hogy távlatilag vissza kívánja vezetni országát Oroszország kebelére. Talán csak azt nem veszi figyelembe, hogy ennek megtörténte után mint vezető legfeljebb egykori disznóhizlaldájában jöhet majd szóba.

Dessewffy