Stefan Wyszyński bíboros prímás élete igazi 20. századi történet, mely a mai napig zavarba ejti a csupán sablonokban gondolkodó emberek többségét, átértékelésre késztetve a világról alkotott képünket.
A kezdetek
1901. augustus 3-án látta meg a napvilágot második gyermekként Zuzelában, mely akkoriban az Orosz Birodalom része volt. Édesanyját kilenc évesen vesztette el, utána a család Varsóba költözött, ahol 1912-ben kezdte meg több állomásból álló gimnáziumi tanulmányait. Útja végül a X. Pius Gimnáziumba vezetett, mely egyben szemináriumi tanulmányainak kezdetét is jelentette. 1924-ben szentelték pappá, ám tanulmányait ezek után is folytatta. Egyetemi tanulmányai során jogot, kánonjogot hallgatott, majd az egyetem közigazgatási karán doktorált. A társadalmi problémák iránti érzékenysége kezdetektől fogva megnyilvánult. Már segédlelkészként különféle katolikus munkásegyletek életében vállalt jelentős szerepet. Ez persze visszatetszést keltett a kor polgári rétegében, akik mindenféle munkás szervezkedést bolsevik mételynek tartottak. Wyszyński ezzel szemben az egyház szociális szerepvállalását képviselte, egyesületet vezetett, újságot szerkesztett és munkásokat tanított. Tevékenysége miatt többször kerül ellentétbe egyházi feletteseivel, akikhez panaszok sora érkezett tevékenysége miatt. Eltiltották a beszédek tartásától. A keresztényszocialista eszmerendszer, maga a „szocialista kifejezés” (melynek hazai képviselője Prohászka Ottokár volt) ekkoriban még összemosódott a kívülálló számára azzal a szocialista társadalmi képpel, amit a szociáldemokraták és kommunisták hirdettek. Ezzel szemben az egyház szociális szerepvállalása, a dolgozók anyagi biztonságának megteremtése állt.
A II. Világháború
A II. Világháború kitörésekor Michał Kozal püspök utasítására, a lublini vajdaságban, egy Stanisławka nevű faluban rejtőzködött a Gestapo elől. A náci megszállók tisztában voltak voltak vele, hogy hiába törik meg a lengyel értelmiséget és tartják rabszolgaként emberek tömegeit, amíg a Lengyel Katolikus Egyház létezik, addig nem tudják a lelkeket megtörni. Ezt a későbbi megszállók is saját kárukon tanulták meg. A varsói felkelés idején a lublin megyei Laskiban élt Radvan álnéven és a Honi Hadsereg egyik tábori kórházában teljesített szolgálatot káplánként.
A háború után visszatért Włocławekbe, ahol újraindította a szemináriumot és ellátta annak vezetését rektorként. 1946-ban kinevezték lublini egyházmegye megyéspüspökévé. Mottója: „Soli Deo (Gloria)”, magyarul „Egyedül Istené a dicsőség”. 1948-tól gnieznói és varsói érsek, prímás, 1981-ig a Lengyel Katolikus Egyház feje. Elkötelezettségét mutatja, hogy hivatali ideje alatt közel 13 ezer beszédet mondott, melynek történelmi feldolgozása még várat magára. Ez a szám is mutatja, hogy a lengyelek igazi vezetője bármilyen politikai rendszer alatt is a Katolikus Egyház.
Eddig és ne tovább!
Ezzel tisztában voltak az újabb hódítók is. Miután „felszabadították” a közel 300 kilométerrel nyugatabbra tolták Lengyelországot megkezdték a hatalomátvételt és az egyháziak üldözését. A szovjet hatalom és lengyel csatlósai a már más országokban is bevált receptet alkalmazták. Megindult az egyházi vagyon elkobzása, a papok letartóztatása, a hitélet szétverése. A hittan betiltásával nem sokra mentek, mert az otthon légköre a fiatalokra nagyobb hatása volt, mint a handabandázó pártagitátorok. Egyébként is, a lengyelek hozzászoktak már, hogy illegalitásban műveljék azt amit egy idegen hatalom tiltott és üldözött. 1951 folyamán kilencszáz egyházi személyt tartóztattak le, 1953-ban azonban Czesław Kaczmarek kielcei püspököt (1938–1963) koncepciós perben elítélték. Ez volt az a pont, ahol Wyszyński felemelte szavát a jogsértések ellen. Az eredmény három esztendei fogság (természetesen bírósági ítélet nélkül), mely alatt folyamatosan megpróbálták rávenni egy Kaczmareket elítélő nyilatkozatra. Sikertelenül. A kommunista hatalomnak kellett visszakoznia.
Olvadás
Az 1956 utáni évek az egyfajta macska-egér játékot hoztak az állam és az egyház viszonyában. A hatalom tisztában volt vele, hogy milliók állnak az egyház mögött, az egyház meg igyekezett kerülni a nyílt kenyértörést. A nemzetközi körülmények is jelentősen változtak. 1963-ban VI. Pál pápa lépett trónra, aki az addigi elszigetelődés helyett, nyitott a szocialista blokk országai felé. Igyekezett egyenként megállapodni a kommunista vezetőkkel. Agostino Casaroli bíboros művészi szintű diplomáciával el is tudott érni kisebb (akkoriban jelentősnek számító) engedményeket és a teljes elszigetelődést felváltotta az óvatos közeledés, minek óhatatlan velejárója volt, hogy komoly engedményeket tett a Szentszék a kommunista rezsimeknek. Ez természetszerűleg okozott csalódást a Vatikánba és elkeseredettséget. Feltételezhetően ellentéteket is szült. Vélhetően a pápa úgy gondolkozott, hogy meg kell menteni, ami a pusztításból megmaradt, s ennek az árát meg kell fizetni. Így születhettek meg azok a megállapodások, amiket Varsó püspöke semmikor sem hagyott volna jóvá. Az egyházi vezetők beiktatásának állam általi jóváhagyása még így is két évtizedig harc tárgya volt.
A 70-es években kibontakozó ellenzéki szerveződéseket figyelemmel kísérte, bár nem bízott bennük túlságosan, forró fejűnek tartotta őket. Híressé vált mondása így szólt: „Lengyelországért élni kell és nem elegánsan meghalni.”. A lengyel egyház fejeként igazi tüskévé vált a kommunista államapparátus körme alatt. Kis iróniával úgy fogalmazhatunk, az elvtársak imádkoztak a nyugdíjba meneteléért. Utódául a Krakkó érsekét, Karol Józef Wojtyłát szerették volna. Az érsek tevékenységét szemlélve hamar rájöttek, hogy Wyszyński még a kisebbik rossz a rendszer számára, és szinte marasztalták hivatalában.
1978. október 16-án II. János Pál néven pápává választották Karol Józef Wojtyłát, aki szakított elődei simulékony politikájával és kérlelhetetlen ellenfele lett a kommunista rendszereknek.
Az 1980-ban kitört sztrájkhullámot és a Szolidaritást visszafogottan, de támogatta. Óvatos politikájának volt köszönhető, hogy mind a sztrájkok, mind a következő esztendőben bevezetett rendkívüli állapot (amit már nem élt meg.) idején az egyház a döntéseket befolyásoló tényező maradhatott.
1981. május 28-án hosszú betegség után tért meg teremtőjéhez.
Személye örökre egybefonódik a hit védelmével és a kommunizmus elleni harccal, örökké úgy emlegetik: Lengyelország koronázatlan királya.
Dessewffy
